Ott kezdeném a történetet, hogy már egy pár éve bele-belefutok az El Camino fogalomba, s a figyelmem peremén el is ültette magát. 2023 tavaszán pedig e fogalom utat tört bennem a kíváncsiságomon keresztül. Három hónapig minden este élményvideókat néztem az Útról, s arról álmodtam, hogy én magam is ott sétálok.
A hívás tehát elég egyértelmű volt. Végtelen izgatottság töltött el már a gondolattól is, hogy ott lehetek, s csak megyek és megyek, hegyen-völgyön át, s mikor erre gondoltam, fülig ért a szám. Aztán belül elöntött a boldogság, mikor eldöntöttem, hogy megyek.
Beszereztem néhány dolgot, ami még hiányzott a túraszettemből, mint pl. egy kényelmes hátizsák, túraszandál, extra könnyű hálózsák, stb. Megvettem a repülőjegyet (csak oda), a vonatjegyet, s lefoglaltam a szállást Saint Jean Pied de Portban. Még sosem vettem úgy repülőjegyet, hogy csak oda.
„Bármikor, ha nagyon fontos döntés előtt állunk, a legjobb a megérzéseinkre és az indulatainkra hallgatni, mert az észérvek általában megpróbálnak eltántorítani minket az álmainktól, mondván, hogy még nem jött el az idő. Az ésszerűség fél a vereségtől, az ösztönösség viszont élvezi az életet és a kihívásait.”
Paolo Coelho
A korlátok lebontása tehát már itt elkezdődött, ezzel megadtam magamnak azt az időt, szabadságot, amire csak szükségem volt. A pakolás során leginkább a súly számított, s csak azt tettem ki a szőnyegre, amiről úgy véltem, nélkülözhetetlen számomra a következő 40 napban. Szerencsére már itthon rájöttem, hogy mennyi minden haszontalan lehet egy ilyen zarándoklaton, így nem cipeltem se parfümöt, se sminkcuccot.
Tudtam, hogy az erdők, mezők, napraforgóföldek így is szeretni fognak, nem kell senkinek sem megfelelnem. Egyik nap hozzátettem a kupachoz, a másik nap elvettem belőle. Végül olyan jól sikerült gazdálkodnom, hogy a hátizsákom 7 kg lett víz és élelem nélkül.
Egy héttel később elköszöntem a családomtól, majd pár nappal később, egy fülledt, nyári szombat hajnalon elindultam a végtelenbe.
